A tökéletes ház? Hát olyan még nem volt… Pelényi Margit
Egy 18. századi csizmadiaműhelyben ülünk 2011 januárjában. A színhely Pécs, a műhely ma már építészeti iroda. Ez is egyfajta műhely. Egy hely műveknek. Az ablakokon keresztül derengő, télvégi napfény világítja meg a fehér falakat, boltíveket. Minden nyugodt, a macskák kedvesek az idegenekhez. Itt beszélgetünk az Ybl-díjas építésszel, Pelényi Margittal.
Alaprajz: Tudható, hogy bátyja hatására lett építész. Ha ő más pályán működik, akkor lehet, hogy most egy artistával beszélgetek
Pelényi Margit: Honnan tudja, hogy gyerekkoromban egy ideig cirkuszos szerettem volna lenni? Könnyen lehet, hogy ha a családom azt támogatta volna, akkor légtornász lettem volna, ki tudja...
A.: Néha az építészet is egy fajta kötéltánc...
PM: ...igen, néha.
A.: Van, akinek továbbadja az évek során felhalmozott tudását, tapasztalatát?
PM: Mindig vannak fiatal munkatársaim, ahogy öregszem ez egyre fontosabb számomra.
A: Mikor volt először, hogy egy olyan épület került ki a kezei közül, amilyet megálmodott?
PM: A tökéletes ház? Hát, olyan még nem volt, lehet, hogy nem is létezik.
A.: Akkor a folytonos keresés időszakában van?
PM: Igen.
A.: Az, hogy egy szűk régióban dolgozik, szándékos döntés volt?
PM: Nem. Sok tényező játszott közre: sors, szerencse. Szerintem egy építész pályájában nagy szerepe van a szerencsének. Nagyon fontos az a közeg, amibe akarattal vagy véletlenül belekerül az ember. Én azt gondolom, hogy Pécsnek sokat köszönhetek, itt az építészettel már akkor kiemelten törődtek. Jobban, mint sok hasonló nagyságú városban. Mostanra az építészetnek lett valamiféle presztízse. Valahogy beszivárgott a mindennapi életbe. Azt nem állítanám, hogy a vizuális kultúra ettől számottevően javult, de bizonyosan ma nagyobb figyelem irányul rá, mint korábban.
A: Milyen folyamat vezet az alkotáshoz?
PM: Ó, ez egy bonyolult dolog. Amikor kapok egy feladatot, akkkor az első reakcióm gyakran az, hogy nem lehet jól megcsinálni...
A: ...van úgy, hogy inspirálja egy jó zene, egy festmény vagy akár egy álom?
PM: Ilyeneket újságírók kérdeznek. A légkör, ami körülvesz fontos, de azt nem lehet tudni, mikor vagy mitől jön el a kegyelmi állapot. Ami persze nem az ,,építész álmodik’’ sablon, mert ilyen nincs, az építész koncentráltan dolgozik, és egyszercsak eljön a pillanat, amikor összeállnak a dolgok. Van úgy – nem beszélnék a saját alkotásaimról, mert annak megítélése nem az én feladatom – , hogy magától értetődő egy mű. Nem kell magyarázni. Az ilyen evidens művek a legjobbak, ezek mögött persze ott van a sűrített gondolatiság.
A: A díjak a fontosak, azok, akik adják, vagy amiért adják?
PM: Juj, ez nagyon rossz kérdés. Nem gondolnám, hogy bármit is kellene a díjakról mondani. A díjakról nem kell mondani semmit. Amikor megkap egy díjat az ember persze nem esik rosszul, de túl sokat nem kell foglalkozni vele.
A: Milyenek a tapasztalatai, gyakran valósulnak meg a tervek silány anyagokból, minőségben?
PM: Velem sokszor előfordul sajnos, hogy a kevésnél is kevesebb a pénz van a megvalósításra. Egyszer szeretnék nem luxuskörülményeket, de legalább kényelmes költségvetésű épületet tervezni. Néha tényleg akrobatikus mutatvány bizonyos épületeket a büdzséből kihozni. Ez persze nem jelenthet silány minőséget.
A: Még a szűkös pénzügyi lehetőségekkel ,,kecsegtető’’ megbízások között is kitűnik például a sajókazai iskola…
PM: Honnan tud róla?
A: Ha keveset is, de írtak róla. Egy buddhista alapítványi iskola romáknak, ez – számtalan hasonló projekt mellett – újra azt bizonyítja, hogy érzékenyen fordul a szociális kérdések felé.
PM: Én nagyon nagy örömmel foglalkozom ezzel a témával. Azt gondolom, ez rendkívül fontos terület. Ma Magyarországon, mi van ennél fontosabb? Ilyeneket örömmel csinálok. Ezerszer inkább, mint egy kétezredik, budapesti, üresen álló irodaházat. Az ember akkor örül a munkájának, ha azt érzi, hogy tényleg szükség van rá.
A: Milyen hozadéka volt az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénynek?
PM: Az EKF sikere vagy sikertelensége azt mutatja – se többet se kevesebbet –, hogy ebben a pillanatban Pécsnek ekkora volt a szellemi potenciálja.
A: A belsőépítészeti munkái mintha kevesebb visszhangot kapnának, szerintem érdemtelenül. Nekem személyes kedvencem a Pécsi Kesztyű mintabolt.
PM: Tényleg nem kapott szinte semmilyen nyilvánosságot a városon túl. Pedig úgy érzem, sikerült megragadnom azt, amiről a Pécsi Kesztyű szól: a kézműves munka egyedi, exkluzív jellegét, az eleganciáját, némi reminiszcenciáját a hetvenes évek nagysikerű reklámjának. (Ez mind-mind- mind Pécsi Kesztyű.)
A: Nekem az is feltűnt, hogy sokszor alkalmazza a kört…
PM: ..igen?
A: Igen. Például a kesztyűboltnál, a Laterum Hotelnél, a pécsváradi uszodában...
PM: Ezek nem döntések, ezek csak így alakultak. A Laterumnál a körök visszautalnak az építés korára, a kesztyűboltbál, mint exkluzív vitrinek, tárlók jelennek meg, az uszodához szerintem hozzátartozik, szóval azt hiszem mindenhol helye van, de ismétlem, mindez nem egybefüggő koncepció, csak lett....
A: Témájában kitűnik munkái közül a szentlőrinci ravatalozó, egyetlen szakrális munkája. Nehezebb feladatként értékeli, mint egyéb munkáit?
PM: Ahogy már az elején beszéltünk róla, nem tudom, hogy mikor van az, amikor az ember borzasztó logikus vagy épp hol van az intuíció helye ebben a folyamatban. A ravatalozónál tudom, az első pillanatban megvolt a fektetett félhenger és mellette egy égre törő függőleges. Minden ebből vezethető le. Egy gondolat, kifejtve.
A: Nehéz manapság a megrendelőkre átvinni a tervező akaratát, koncepcióját?
PM: Annak nem látom értelmét, hogy bármit az ember lenyomjon a megbízó torkán. Ezt a hibát persze elköveti szerintem minden építész, főleg fi atalon, amikor úgy gondolja, hogy mindent jobban tud, és nagyon fontos megmutatnia önmagát. Ma már nem ez a fontos számomra, csak a termék számít...és egyáltalán nem hiszem magamat mindentudónak.
A: ...ehhez azért kell némi bölcsesség...
PM: ...igen, ehhez az óvatossághoz kell némi idő.
A: Ha végigsétál Pécsett az utcán, megismerik?
PM: Mármint hogy engem? Engem megismernek. Szerintem én városképileg védett vagyok. Lehet, hogy már műemlékileg is.
A: És akkor megállítják az emberek és beszélgetnek Önnel az építészetről vagy bármi másról?
PM: Mindenről. Ahogy végigsétálok az utcán – néha az egyik macska kíséretében – sokszor fordulnak hozzám. Ez igazi előnye egy ilyen léptékű városnak.
A: Lesz-e, lehet-e Pécs a felhőkarcolók városa?
PM: Nem hiszem. Elég az az egy huszonöt emeletes kísértetház. Van annak egy spanyol tulajdonosa, de a gazdasági válság úgy tűnik őt is elsöpörte.
A: Mint devecseri születésű építészt megkeresték a helyi önkormányzattól?
PM: Én kerestem meg őket, de láthatólag nincs fogadókészség a segítségre. A baj egyébként sejthető volt, nekem már édesapám is aggódott a meddőhányók láttán. Mindig riadtan néztük, ahogy nőttön nőtt a tározó. Borzasztó volt az egész, de a természetben hihetetlen erő van: néhány hete láttam a fákat, és a derékig érő iszap dacára úgy néz ki mégse pusztultak el.
A: Ha külföldön vagy idegen tájakon jár, építész szemmel néz körül...
PM.: …hát persze, nincs nekem másik szemem.
A.: Van kedvenc város vagy ország…
PM: ...mindig ahol vagyok. Szlovéniában és Észtországban jártam legutóbb. Nagyon jó kirándulások voltak, bár némileg szomorú voltam, mert azt gondoltam, tarthatnánk ugyanott. Hiszen egyszerre startoltunk, hogy az ördögbe történt, hogy nem oda értünk?
A: Melyik az a terve, ami nagyon fáj, hogy nem valósult meg?
PM: A roma közösségi ház terve. Ez egy igazán érdekes kísérlet lett volna. Egy tiszta roma faluval pályáztunk EU-s pénzre azzal, hogy hagyományos cigány kézműves szakmákat tanulhattak volna újra, miközben felépítik az épületet. Minimális anyagköltséggel, saját maguk építették volna fel a romák, ott, ahol gyakorlatilag teljes a munkanélküliség. Talán nem kell mondani, ez a pénzen kívül az önbecsülésnek, identitástudatnak is milyen jót tett volna, nem beszélve a később értékesíthető tudásról.
A: Mi történt?
PM: A dolog ott hiúsult meg, hogy a rigid pályáztatási rendszer az ilyenféle konstrukciókat nem nagyon ismeri. Kellett egy fővállalkozó, aki nem értette, nem akarta, nem tudta az eredeti koncepció szerint vállalni a munkát, és akkor eljutott odáig a dolog, hogy lealapozták a házat, és csodák-csodája elfogyott a pénz. Hogy, miért és hogyan, azt nem tudom, csak sejthető… Sajnos.
A: Mik az aktuális munkái?
PM: A kérdés nagyon is aktuális. Nincs munkám. Pontosabban nagyobb munkám jelenleg nincs, néhány lakóház tervezésével vagyok elfoglalva. Remélem folytatódik a sajókazai alapítványi iskola építése. Az igazán szívügyem.
A: Hogyan éli meg a kevesebb munkát?
PM: Elég edzett vagyok, én sose voltam az a nagyon elkényeztetett, keresett építész.
A: Összejárnak Pécsett az értelmiségiek manapság?
PM: Igen. Ez azt gondolom, Pécsnek az egyik értéke. Furcsa, de jónéhány budapesti barátomnak én vagyok az egyetlen barátja, merthogy Budapesten már sokkal kevésbé törődnek egymással az emberek. Mondjuk 2010 arra is jó volt, hogy sokkal többet találkoztak az itt élő értelmiségiek. Van pár ember, aki itt ezt rendkívül jól szervezi, elsősorban a Horváth András és a Patartics Zorán. Ami pedig építészetileg megvalósult itt az elmúlt időben, az tényleg gazdagította a várost. Hogy milyen mértékben, az kiderül a folytatásból…
(Halász István, Fotó: Kovács Sándor)
