Útközben – Rosta S. Csaba

Győrbe utazunk. Vendéglátónk Rosta S. Csaba, aki nemcsak a város megbecsült építésze, hanem szellemiségével, munkáival itthon és külföldön is számos elismerést vívott ki. Rendezem a kérdéseimet, hogy szép sorjában feltegyem őket, de aztán minden egészen másképp történik.

Az építész háza
A mosoni Dunánál álló ház 1996-ban egy régi parasztház átalakításával készült. Gazdája büszke rá, hogy azért lett az Év Háza, mert a gondolati és nem a tőkegazdagságot díjazták benne. Pedig "recyciling"- ház, ahogy mondja, bontott anyagok és eredeti ötletek garmadáját felhasználva. Egyként jól érzi magát itt kamasz, felnőtt vagy épp az öt hónapos csecsemő. És persze Frakk, a vizsla. Van itt hely a jazz-kvartett próbáinak, ahol apa és fia együtt csap a húrokba. Szóval vérbeli otthon, baráti.

Fel Pozsonyra!
Míg a pozsonyi Lutexco-székház felé igyekszünk, beszélgetünk. Csaba elmondja, arra már nem emlékszik, tényleg mondta-e ötévesen, hogy építész akar lenni, de az tény: óvódás korától kezdve építőkocka-városokat, vasútvonalakat kerülgetett a család. A zene azért komolyan vonzotta, ám amikor választás elé került, az építészet kapott elsőbbséget. A jó iskolák sokat segítették, és 16 évesen a haverokkal egy nyár alatt felhúzták a család nyaralóját. Ez jó indulás volt, ahogy mondja: "egy építész jó, ha tudja, mi a tégla súlya". Tanítványait is erre ösztökéli, a konkrét építőmunkát végzők között így van a mai napig respektje.

A finnországi tanulóévek jönnek szóba, amit élete egyik fontos élményének tart. A jó hangulatú műhelymunka, a nyitott, egymás munkáira fogékony, őszinte légkör példa lehetne itthon is. De nem az. Talán ezért, hogy barátai nem szakmabeliek, inkább képzőművészek, zenészek. Hajója, egy kiérdemesült vízibusz jó ideig irodaként és rendhagyó kiállítóteremként, afféle összművészeti zarándokhely volt.

Ahogy kifelé megyünk Győrből, mutatja a templomokat, mesél a város múltjáról, a különböző származású és vallású emberek együttéléséről, később az út mentén Radnóti szobrára hívja fel a figyelmet. Hiányolja a jó értelemben vett lokálpatriotizmust. Ő, a maga eszközeivel mindent megtesz a folyamat megállításáért.

Azoknál a munkáinál, ahol műemléképület újragondolásáról van szó, szakemberekkel konzultál, hozzátanul. A füredi Anna Grand Hotel kapcsán mondja: nem mindegy, hol ült Kossuth Lajos. Ha kell, segítséget kér kollégáktól. Többször elhangzik a műemlékvédelmi professzor, dr. Winkler Gábor neve. A jó pap is holtig tanul. Dicséri Balatonfüred vezetését. Ahol a város felmérte értékeit, kijelölt egy utat, és azon konzekvensen végigmegy. Egyénileg gondolkodik ilyen jellegű munkáiról. Azt vallja, ahogy világszerte, úgy nálunk is élhető, mindennapi használatra alkalmassá kell tenni az ilyen épületeket. Nem csak valami poros kőtárrá, üresen kongó szellemtanyává. A jó példa a szemünk előtt: a Lloyd-palota. A változó időtől rárakódott, agyon- és átépített házról a rétegeket, mint hagymahéjat lebontva előtűnt egy nagyszerű épület, egy gyöngyszem a város közepén. A régészeti feltárások pedig szenzációs leleteket hoztak napvilágra, Mária Terézia korából ugyanúgy, mint abból a korból, amikor a várost még Arrabonának hívták.

(De azért ne higgye senki, hogy mindez könnyen ment. Politikai jelmezbe bújt nímandok ugyanúgy megpróbáltak keresztbe tenni az ügynek, mint ellenérdekelt lobbik. Még szerencse, hogy építészünket nem olyan fából faragták, mint aki meghátrál. Erre mondják, senki se próféta a saját hazájában.)

Persze nem minden ilyen sikertörténet. A MADI-hídmúzeumot például hol a pénzhiány, hol a változó politikai széljárás lehetetlenítette el. Mert van, hogy a küzdés kevés, és van, hogy az akarat megtermi a maga gyümölcsét. A révfalusi, 1944-es tragikus amerikai szőnyegbombázás emlékműve ilyen.

A határnál szóba kerül, hogy magyarországi magyarként milyen volt Szlovákiában dolgozni. Kiderül, semmivel sem nehezebb, mint itthon. Az eljárások ugyanolyan korrektül zajlottak, az elbírálásban nem volt részrehajlás. A műemlékvédelem ott is szigorú, de nem lehetetlen követelményeket támaszt. Csaba szerint az értelmiség sohasem szított ellenségeskedést, az megmaradt a politikusok "bulijának". A munkakörülmények, szabályozások se voltak rosszabbak, mint Magyarországon.

(Szöveg: Halász István, Fotó: Kovács Sándor)