Egyenesen építeni

Egy gyönyörű szecessziós házban működik a nirmana építésziroda. A belső tér egyszerű, minden a nyugodt munkát segíti. A hangulat szinte családias. Itt beszélgettünk Vékony Péterrel, aki a nirmana szíve-lelke, cégvezetője, tulajdonosa. Szerintem ebben a sorrendben.

Alaprajz: Mikor Max Ernstet megkérdezték, mi volt kedvenc gyerekkori elfoglaltsága, azt felelte: nézni. Ez egy festőtől nem is igazán meglepő. A kis Vékony Péternek mi volt a kedvenc elfoglaltsága?

VP: Hát én inkább modelleztem, sárból, kőből. Olyan környezetben nőttem fel. A nyarakat Almádiban töltöttem, vagy rajzoltam vagy modellezgettem…

A: .. akkor ez azt jelenti, hogy egészen kis korodtól te már…

VP: ...hát nem egészen, a főiskolára is kényszerpályára mentem, egyáltalán nem tudtam, mit akarok ezzel kezdeni. A régészet nagyon vonzott gyerekkoromtól. Az utolsó években kezdett el jobban érdekelni a dolog, volt egy meghatározó tanárom, Szilágyi Domokos, egy nagyszerű ember, mai napig baráti viszony fűz hozzá. Megemlíteném még Petró Bálintot, aki diploma után felkarolt, és intézte a további tanulásomat.

A: Úgy tudom, hogy a MAKONÁ-nál kezdtél.

VP: Nagy Ervin hívott magához, kezdőként a Hattyú-ház rajzait szerkesztgettem. Több változás, költözés, átalakulás után léptem az önálló vállalkozás útjára.

A: Ha egy időgép segítségével egy régi építész keze alatt dolgozhatnál, ki lenne az: Otto Wagner, Frank Lloyd Wright vagy Le Corbusier?

VP: Wright volt a mindenem. A MOMA-ban volt szerencsém látni egy teljes Wright lakásbelsőt, az mondhatni nagyon megütött.

A: Vannak olyan magyar vagy külföldi kortárs építészek, akik fontos tájékozódási pontnak gondolsz, akiknek a munkáját fi gyeled?

VP: Ferencz István munkássága számomra nagyon érdekes, Bán Ferenc is nagyon érdekel. Folyamatosan figyelgetem, hogy ki, mit csinál Magyarországon, de nagyon ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.

A: Melyek azok a tendenciák, amitől idegenkedsz?

VP: Az idegenkedni kifejezés talán egy kissé erős. Szerintem nagyon sok az útkeresés most is, és ez már sokkal magasabb szinten folyik, mint akár öt éve is. Igazából nem ítélnék meg senkit. Az persze fura, amikor az jön le nekem, hogy valakik fantasztikus erős, autentikus vonalként élik meg azt, amit csinálnak, de ha az ember egy kicsit tájékozottabb európai meg világszintű dolgok kapcsán, akkor láthatja, hogy más a helyzet. A piac nyomása, a furcsa munkaszerzési technikák elfedik időnként az építészt.

A: Sokszor találkozol ilyen furcsaságokkal pályázatok során?

VP: Én nem pályázok már. A pályázatok csapatformáló ereje kétségtelen, de az, ami a pécsi kiállítóteremre küldött pályázatunk elkallódott, mégse elkallódott, de emiatt kizárt ügye volt, az világosan mutatta, hogy az ebbe fektetett energia, idő, pénz nem éri meg. Ez számomra is furcsa helyzet. Családi házak tervezésével kezdtem önálló pályámat. Ez az ügyfélkör megmaradt, és vele az a kőkemény napi harc. A válság ellenére, még mindig van egy réteg, amely most is képes építeni.

A: Házaid nagy visszhangot kapnak, szakmai berkeken is túl. Nekem személyes kedvencem az a stílusában újjáteremtett svábhegyi villa, ami szerintem messze kiemelkedik a hasonló projektek közül, valamint legújabb sikered a Hungária fürdő restaurálása, és az érte odaítélt Árkádia-díj.

VP: Nagyon nagy elismerésnek tartom, nagyon fontos munkának, amelynek persze sok szereplője volt.

A: Benned egyébként élesen különválik a régi iránti tisztelet és az új utak keresése? Mert eddigi munkásságodban mindkettőre bőven találni példát.

VP: Nagyon megmaradt bennem a Wright-féle entitáselmélet. Én azt gondolom, vannak jó épületek, meg vannak nem jó épületek, meg vannak ilyen szubjektív, így-úgy megfogalmazott építészeti üzenetek. Ez borzasztó nehéz dolog, az ember folyamatosan saját magával küszködik. Ahogy az ember beleöregszik – hisz nem vagyok már kezdő 45 évesen –, talán több teret is kap a megrendeléseimkapcsán, és jobban el tudja mondani, mi az, ami szerintem érték, mi az, amit érdemes befogadni.

A: Mennyire fogadóképesek az ügyfelek? Például a zöldebb házak kérdésében.

VP: Próbáljuk olyan léptékben tartani az ilyen dolgokat, amire a megrendelő vállalkozhat. Egyensúlyozó szerepünk van, hogy a senki ne essen át a ló túlsó oldalára ezen a téren sem. Alaposan megismertük a lehetőségeket, olyan szakemberekkel dolgozunk együtt, akik nem csak a technikai oldalt, de az építészetit is szem előtt tartják.

A: Mondtad, hogy nem pályáztok. Képviseltetitek magatokat a szakma különböző fórumain? Vagy erre már nincs energia?

VP: Rengeteget dolgozunk, ez eleve behatárolja a mozgásterünket. Ugyanakkor, jövőre befejezem a Műegyetem főépítész szakmérnökijét. Szerintem sok magyar építésznek problémája az erőteljes körbehatároltság. Szeretném egy kicsit nagyobb összefüggéseiben, egy kicsit komplexebben látni a dolgokat. Ebben kétségkívül nagy segítség az egyetem tematikája. Ha egy településnek, városképnek az üzenetét megértem, az mind-mind segíti az én munkámat.

A: Ha felkérnének, vállalnál várospolitikai szerepet is a szakterületeden?

VP: Márainak van egy nagyon szép gondolata erről, valahogy úgy szól, hogy egy idő után az ember beleöregszik egy feladatba, egy idő után már adni szeretne, nem kapni. Ezek szerintem az életpályánkhoz tartozó nagyon fontos dolgok: ha összegyűlik egyfajta tudás, azt tovább kell adni, felhasználni a közösség javára is.

A: A csapatodat hogy választod meg?

VP: Tehetséges, fiatal embereket kerestem. A keresés elején nagy volt a fluktuáció, mostanra beállni látszik a gárda. Jó velük dolgozni, mindig számíthatok rájuk.

A: Volt már úgy, hogy a csapatod azt mondta, arra, amit te gondoltál ki, hogy az nem jó, és te hagytad magad meggyőzni?

VP: Igen volt, és van is. Szoktam haragudni arra, ha azt mondják arra, ami nem jó, hogy az jó. De ezzel nem játszmázok, csak előfordul, hogy belesodrom saját magamat dolgokba. Azt látom, hogy a fiatalok egyre jobbak, egyre sikeresebbek. A mostani csapat nagyjából ebben a felállásban a Hungária fürdő óta változatlan. Az a munka talán azért is kapott akkora nyilvánosságot, mert szinte mindenki eltemette a Dohány utcai romokat. A homlokzatot viszonylag könnyű volt megmenteni, bár ott is lehetett volna csinálni disznóságokat, de olyan szép volt az együttállás a megrendelő, a restaurátorok és közöttünk, ami tényleg egy nagyon jó történet. Mindenképpen meg kell említeni Fülöp Krisztinát, aki a bútorokat, speciális részeket velünk közösen csinálta.

A: Ki a legfőbb kritikusod? Mondjuk, kikéred a feleséged véleményét?

VP: Mindig kikérem. Könyörtelen kritikus. Építész, aki nem gyakorolja a szakmáját, de van róla véleménye.

A: Többen mondják, hogy talán a válság hatására bealkonyulóban a sztárépületeknek, a közösségi épületek kora jön. Mit gondolsz erről?

VP: Szerintem ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Mindenképp a közösségi építészet felé megy a világ, akkora változások zajlottak a világban, hogy egész egyszerűen nincs más túlélési technika. Ezzel együtt a sztárépítészek maradnak, ez olyan, mint a Forma-1, most kimennél a 8-as útra egy versenyautóval? Ezek ilyen laborok, ezt tudattalanul is támogatja mindenki, miközben már megjelent mindennek a kritikája is. Nálunk például a közösségi terek, közparkok nagyon nem terjedtek el. Ki kéne jelölni, kinek, mi a helye, hol a helye, ez egy közösségi cselekvés kellene legyen, és máris sokkal élhetőbb lenne a város. Sokszor érezni úgy, hogy a gazdasági szemlélet olyannyira egyeduralkodóvá válik, hogy kiszorít olyan kérdéseket, mint: mit óvunk meg és hogyan a múltunkból, mit és hogyan építünk, amit a jövőre hagyhatunk.

A: Ha lenne lehetőséged, hogy azt és oda tervezz, amit csak akarsz, mi lenne az?

VP: Most hülyeséget fogok mondani, én kukatárolókat, biciklitárolókat terveznék a környékre. Lehet, ez nagyon populistán hangzik, de itt a Belvárosban ezeket az adottságokat felhasználva építenék olyan dolgokat, amelyek látszólag csekélységek, de a közérzetet, a városképet, a mindennapi életet teszik jobbá. Szóval, ilyenfajta dolgokba nagyon szívesen beleásnám magamat.

A: És mit csinálnál, ha nem építész lennél?

VP: Festek, rajzolok, bizonyára intenzívebben foglalkoznék ezekkel a dolgokkal. Még többet utaznék.

A: A nirmana név mit takar?

VP: A nirmana építőművészetet jelent, meg egy belső, spirituális energia, ezek az én erős kötődésemet jelentik Indiához. Egyszer volt alkalmam másfél hónapig bejárni egy részét. Fantasztikus világ, mind építészetileg, mind világfelfogását tekintve.

A: Régebben belsőépítészettel is foglalkoztál, ez az utóbbi időben háttérbe szorulni látszik…

VP: Mostanra a belsőépítészet is egy szakma. Nincs meg az a fajta fi - nom lassúság az alkotótevékenységnek, mint mondjuk a múlt század elején amikor egy Adolf Loos meg tudott tervezni mindent az épülettől az ajtókilincsig. Ma ilyen hajszás dolog van, az energiáim nyolcvan százaléka gyakorlatilag a fenntartásra megy el. A feltöltődésre – szakmaira is – minimális idő jut.

A: Vannak megvalósuláshoz közeli terveitek?

VP: A családi házak közül több már túl van a zsűrizésen, néhány épül, ez a rész szalad. Más a helyzet a nagyobb beruházásokkal, ezeket megtépázta a válság. A kehidakustyáni Deák Ferenc Jogi Akadémia egyelőre áll, dunaújvárosi projektünk halad, ha lassan is, egy nagyon érdekes inkubátorházat csinálunk…

A:…és a Nógrád megyébe tervezett buddhista meditációs központ…

VP:… az csak egy szélhámos volt…

A:…sok szélhámossal akadsz össze?

VP: Most már nem. Azt lehet mondani, hogy a nirmana profilja nagyon letisztult mára.

(Szöveg: Halász István, Fotó: Kovács Sándor)

Dunaújváros, bevásárlóközpont

Jászberény, beszállítói tudásközpont

Jászberény, tömbrehabilitáció

Kehidakustány, Deák Ferenc Jogi Akadémia és Továbbképző Intézet