Bűvös Vadászok

Vadász és Társai Építőművész Kft. | A korán sötétedő téli estén három generáció üli körül az asztalt: az idősebb, de örökifjú Vadász György, az ifjabb György és az ő fia, Balázs. Bence, a második fiú, a műteremvezető nem tudott itt lenni. Miután a családfő már az elején viszolygását fejezi ki a leírt kérdések és a rájuk adott sablonos válaszok iránt, minden inkább egy kötetlen beszélgetés irányába mutat, mint egy jól komponált interjú felé. Azért aki ilyet vár, annak a most következők némi csalódást okozhatnak. Még így is, hogy – kissé önkényesen – megpróbáltam rendet vágni az elhangzottak között. (Szöveg: Halász István; Fotók: Kovács Sándor)

A vadászgyuri alias a Mester
Mi sem áll tőle távolabb, mint a szobor talapzatára való állás. Amikor azt kérdezem tőle, hogy milyen volt közös projektben dolgozni Bencével, rögtön arról beszél, mennyi nehézség adódott. De nem az együttes munkálkodással (pedig eltérő habitusuk okán ezt is feltételezhetnénk), hanem a hivatali Canossa-járással. Addig-addig, amíg ő már ki is szállt a projektből. ,,Most Bence egyedül küzd, harcol, akár egy oroszlán.’’ Az utolsó mondatban nem kevés az atyai büszkeség. De ugyanennyire büszke az ifjabb Györgyre. Nem rest szembe dicsérni, olyan ő, mondja, aki minden gyerekem közül a legérzékenyebb. És már itt az újabb generáció. Arról próbálom faggatni, ugyanolyan hülyeségnek, csináltnak tartja-e a népies-urbánus, magyar-európai álellentéteket. Szerintem élő cáfolata ennek éppen ő. ,,Ez telitalálat.’’ – válaszolja. ,,Ugyanis tényleg az én drága gyerekeim és a tanítványaim, a legjobb példák erre. Először is, soha nem éreztem büszkeséget a házaimnál. Nem szerénységből mondom, sokkal jobbat mondok, boldogságot éreztem. Teljesen más. Büszke a fiaimra, unokáimra, feleségeimre vagyok, Az építészet szerintem a művészetek összefoglalója. A szépre törekvés, a szép megragadása, mint egy táj ezüstös éjszakai holdvilágban. Ez egy olyan káprázatos érzés, hogy szépet tudsz adni. Nem baj, ha még jó is. Elsődlegesen nem a homo sapiens címre törekszem, mert legalább annyi szemétséget csinált eddig, mint amennyi jót. De a homo ludens, a játékos ember, az az istennek a társa, persze gyermeki társa. Vannak ötletei, hiszen figyeli az ,,Öreget’’. Nem tudja úgy megcsinálni, de esetleg még neki is ötletet ad. Hogy a maga imádott módján megszülje, és ne veszítsen a humorából a dolog, de gazdagodjon szellemmel, értelemmel és lélekkel. És én boldog vagyok, hogy az isten nekem nem hivatást adott, hanem fölkent.

Szóba kerül a korosztályos társ, aki nemrég ment el: Makovecz Imre. ,,Én nagyon-nagyon jó barátja voltam, sokkal jobb, mint ahogy ő gondolta, mert én voltam a bohóc, aki hatéves kora óta csörgeti a bohócsapkát, ő pedig a keserű Beethoven, aki nem csörgetett semmit, de mikor még jó erőben volt, felemelte a képzeletbeli Toldi-féle petrencerudat és mutatta az irányt. Valahogy mégis teli volt keserűséggel. És amikor találkoztunk, akkor mindig elmosolyodott, és azt mondta: te Gyuri, én azért szeretek veled találkozni, mert akkor mindig földerülök, és egy pár napig tartod bennem a lelket, mert te annyira bolond vagy. És nekem ez egy boldogító dicséret volt. Szerettem az Imrét és szeretem ma is. Már ott van a kapuban, és az isten kijön elé, és azt mondja: gyere, ülj le mellém, csinálj nekem valami új templomot.’’

Gyuri, a legnagyobb fiú
Őróla messziről látszik, hogy maga a megtestesült nyugalom és jó kedély. Nyilván ilyenek a statikusok. Hiszen mégiscsak ők szabják meg, milyen legyen a csontváz, amire az izmokat és a húst fel lehet építeni. Azt kérdezem először tőle, helytállónak érzi-e, ha azt mondom: a tervező a karmester, de a statikus a metronóm. És főképp milyen a családi karmesterekkel kijönni? Elmondja, bizony az urak bizony sokszor feszegetik a határokat. Kijön-e a béketűréséből, firtatom? Vannak viták, mondja diplomatikusan. Ordítások, veszekedések? – forszírozom. Inkább csak átbeszéljük a dolgokat. Ahogy elnézem, egy ennyire nyugodt emberrel tényleg nem lehet ordibálni. Kérdem, milyen érzés úgy végigmenni Budapesten, hogy a nagyapa vagy apja vagy a testvére, sőt most már a fia – sokszor városképileg is meghatározó – épületei között megy el nap nap után. Jó látni, de – teszi hozzá – apa épületei nagyon sok vidéki városban is láthatók, nem korlátozódnak Budapestre. Azt szerényen nem teszi hozzá, hogy jó néhányban ott az ő keze munkája is. Ahogy balján a fiával ül, feltűnik, mennyire hasonlítanak egymásra Balázzsal. Amikor megjegyzem, hogy le se tagadhatnának egymást, széles mosoly a válasz. Miért is akarná valaki letagadni a gyerekét? Lassan szedelődzködik, elnézést kér, halaszthatatlan dolga van. Még megkérdezem tőle, ha karácsonykor vagy egyéb ünnepi alkalom idején összejön a család, akkor az asztal mellett is téma az építészet? Nem, mondja, azért abból elég a hétköznapokon. Feláll, már ott sincs, ha van angolos távozás, akkor ez az. Én pedig lassan úgy érezhetem magam, mint az ominózus alkalomkor az Esterházy herceg, ahogy egy-egy muzsikus, befejezve a szólamát feláll, csomagol, és lesz a zene egyre halkabb.

Balázs meg a legkisebb
A legkisebb persze csak az életkorára értendő. Először arra vagyok kíváncsi, vajon gondolt-e arra, hogy az egyetem után a nyakába veszi nagyvilágot. Megfordult a fejében, de aztán – talán nem is nagyon erőltette – semmi nem lett belőle. Alig kell kérdeznem, már mondja is, igen itt nagyon jól érzi magát, igen a többiek mind segítik. Inkább mögötte állnak, nem előtte, van tere az elképzeléseinek, és sok segítséget kap. Van valami olyan dolog, ami az építészeten kívül különösképpen foglalkoztat, ahogy nagypapát a muzsika, a versírás vagy Bencét a könyvírás? Nincs, válaszolja mosolyogva, de sok a barátom, mondhatni élénk társasági életet élek. Azt vetem fel, hogy a Vadász családban valami sajátos pulzálást vélek felfedezni: Vadász Mihály – legalábbis az utókor szemében – egy visszafogott személyiség volt, míg a nagypapa egy – a szó legjobb értelmében vett – harsányan, szókimondón megnyilvánuló, amolyan mediterrán alkat. Apja és nagybátyja, Bence mintha megint egy kissé visszafogottabb volna. És te? Olyan vagy, akár a nagypapa? Kis gondolkodás után jön a válasz: Talán hasonlítunk egymásra, de sok a különbség. Azt is mondhatnám, ugyanazt mondjuk, de nem ugyanúgy.
Beszéljünk a szakmáról is. Eddigi legnagyobb munkád a RAM volt. Már kezdi is sorolni a neveket, akikkel együtt dolgozott (Kovács Miklós, Labádi Zoltán és Palotás Artúr). Látható az öröm rajta, amikor arról beszél, a megrendelőknek már elsőre tetszett a terv, bár a különböző igények egy kissé megnyújtották az elkészülést. Vannak építészeti előképei, amihez ragaszkodsz vagy semmi ilyen nincs kőbe vésve? ,,A kategorizálás furcsa dolog, de erre itt a családban nincs igazán példa előttem. Az ösztönösség, ami inspirálóan hat rám. Egyelőre még nem tudok olyan ösztönös lenni, mint mondjuk a nagypapa, de erre törekszem. Izgat egy konkrét helyszín és a hozzá kapcsolódó feladat.’’

Végezetül a Mester újra
Ott folytatjuk, hogy az iránt érdeklődőm, jól érzi-e magát az új házában. ,,Az életem csúcsa. Meg a sényei kápolna.’’ Az tényleg szép. Nem szép, veti ellen. Az egy kazal. Vagy imára kulcsolt kéz. Vagy isten kemencéje. Ha már csúcsok, vetem közbe, beszélj a Bérc utcai és a nagykovácsi villákról. Lelkes vélemények fogalmazódtak meg velük kapcsolatban, egyesek valamiféle megújulásról beszélnek, kivirágzásról, én inkább úgy érzem, ez csak a fejlődésed újabb lépcsőfoka… ,,Nem fejlődés, nem. Az vagyok, aki voltam. Inkább úgy írnám le, hogy egy mag megszületett, aztán a csírázás korában, a rügy korában, a fává válás korában pontosan azt adja, amit a mag ígér, és közben átveszi az égiek jelzését.’’ Életerős örökifjúként mit szeretnél a jövőben csinálni? ,,Templomokat, még templomokat. Eléggé leszűkítve a kört, párbeszédet kezdenék a Teremtővel. Egyszer egy hasonló kérdésre a válaszom egy rajz volt. Egy szép kis hegy, cirkalmasan szerpentinnel. Akkor is azt mondtam, amit most neked, erre a kérdésre szerintem nincs jobb válasz: az én leginkább vágyott épületem, tudjátok, hol van? A hegy mögött. Legyen ez a végszó.’’ Köszönjük nektek a beszélgetést, a vendégséget. Kívánunk békés karácsonyt, és jövőre sok-sok megvalósuló tervet? Vagy valami mást? ,,Valami boldogság-maradékot inkább.’’